Kalandozásaim Budapesten

Sokat írtam már arról, merre járok és mit szeretek ebben a városban, de viszonylag kevés szót ejtettem idáig egy nagyon fontos dologról, amit szintén Budapestnek köszönhetek: bármennyire is furcsán hangzik talán elsőre, de én itt tanultam meg használhatóan angolul. És itt kezdett el ragadni rám az olasz is, mielőtt pár hónapja tanulni nem kezdtem.

Középiskolás koromban nagyon szerettem az angolt és egészen jól használtam is, de aztán fősulin erre már nem volt erőm, időm és a nyelvtudásom az évek alatt erősen megkopott. Olyannyira sikerült visszafejlődnöm, hogy ha angolul szóltak hozzám, kisebb pánikroham tört rám, úgy éreztem, csak nyökögök. Ezért egy idő után módszeresen kerülni kezdtem az olyan szituációkat, ahol esetleg angolul kellett volna beszélnem. 

 Kedves Olvasóim!

A mai napon kezdetét vette a Goldenblog szavazás. Az idén először én is beneveztem a Kalandozásaim Budapesten blogot. A Helyi.érték kategóriában találod. Kérlek, ha szereted az írásaimat, szavazz rám és buzdítsd erre ismerőseidet is.

Szavazni itt lehet: http://goldenblog.hu/szavazas.aspx

Köszönöm!

 Akik személyesen is ismernek, azok tudják rólam, mennyire szeretem a kreatív megoldásokat, a megszokottól eltérőt, mindazt amiben van egy kis csavar, az olyat, amit még nem csináltam és amiben látok kihívást. Ezért aztán mikor megkérdezték tőlem, szeretnék-e video cv-t (vagyis video önéletrajzot), gondolkodás nélkül igent mondtam.

Annál is inkább, mert így végre alkalmam nyílik, hogy írjak róluk: a Csoport-téka Egyesületről, akik szinte a kezdetektől velem vannak pesti kalandozásaim során, akiktől az elmúlt két évben rengeteg segítséget, biztatást, jó tanácsot, megértést, megerősítést, több liter teát, számolatlan kilónyi kekszet és sok-sok ölelést kaptam. Nagyon közel állnak a szívemhez, ezért is nem írtam még róluk, mert ami nagyon közeli, arról valahogy sokkal nehezebb. 

 Még nem sikerült a végére járnom és semmi konkrét infóval nem rendelkezem, de napok óta foglalkoztat az ügy. Gondoltam, írok róla, hátha valaki tud mondani valami okosat. 

Van itt a Teleki térrel szemben egy üres telek, a 99-es busz megállója mellett. Úgy emlékszem, mikor ideköltöztem, még állt rajta valami romos épület, de aztán azt ledózerolták és csak az üres telek maradt. Az elmúlt közel egy évben nem történt itt semmi. Aztán úgy egy hete, talán kettő, emberek jöttek és teljesen rendbe tették a telket, kihúzkodták az itt maradt fatönköket, elhordták a szemetet. A területet leszórták apró kaviccsal és a drótkerítést is megjavították. Minden nap eljövök erre, örültem, hogy szépen összekapták ezt a területet és kíváncsian vártam, mi fog történni. Írtam már a múltkor is, hogy mennyi új üzlet, vállalkozás születik a környéken, gondoltam, hátha nyílik egy jó kis kajálda (mert abból sosem elég) vagy egy szuper turi...

Gazdasági válság ide, pénztelenség oda, a nyolcadik kerületben nem áll meg az élet. Mindig felbukkannak újabb és újabb üzletek a Népszínház utcában. Egy-két hónapja az egyik apró helyiségben nyílt egy mongol büfé.

Különösebben nem izgatta fel a gyomromat a dolog, amiben mondjuk bizonyára nagy szerepet játszik, hogy nem tudok semmit a mongol gasztronómiai szokásokról. Úgy tűnik, nem voltam ezzel egyedül, mert pár hete arra lettem figyelmes, hogy a mongol büfé helyére török gyrosos költözött. Örültem neki. Nagyon szeretem a gyrost. A kedvencem a Karaván büfé, az sincs messze, kint a Blahán, de ez a büfé meg még közelebb van. Gondoltam, jól jöhet még vészhelyzetben.

A hétvégén áldoztam a kultúra oltárán. A nyakamba akasztottam a fényképezőgépem és végigjártam néhány programot. A lábaim még most is fájnak, a számat kifújta a szél és leégett az arcom, de a fejem kitisztult. Úgy érzem magam, mintha elutaztam volna valahova. Teljes levegőváltozás és kikapcsolódás. Pedig maradtam itt, Budapesten.

Pénteken a Múzeumok éjszakáján mászkáltam. Úgy alakult, hogy végül egyedül. Ettől persze cseppet sem jöttem zavarba. Az elmúlt két évben ugyanis felvettem azt a perverz szokást, hogy csak egyedül jártam múzeumokba és kifejezetten megszerettem így. Múzeumok éjszakáján még nem jártam egyedül, de nem volt rossz élmény.

A Kogart Házban kezdtem, ahol még éppen sikerült bekapcsolódnom egy élvezetes tárlatvezetésbe az Egry József kiállításon. Egryt a Balaton festőjeként is emlegetik, tapolcai lányként sokat hallottam-tanultam róla az általános iskolában. A Balatonról festett képeit jól ismerem és különös melegség töltötte el a szívemet az ismerős tájak láttán. Gyerekkorom óta nem hallottam már a tihanyi visszhang legendáját és a kifejezést, amit akkor használnak, ha nyáron süt nap és közben esik az eső: veri az ördög a feleségét. Egry képei mind visszaidézték most ezt. Ami viszont számomra is új volt, azok a korai festményei. Mintha nem is ő készítette volna: sokkal sötétebbek, mint a Balatoni darabok. Érdekes volt látni, honnan indult és mindehhez nagyon találó volt az idézet, amit a korai képek mellé választottak mottóul: "Hogy a művész magára találhasson, először meg kell találnia másokat." A tárlat július végéig látogatható, ajánlom mindenkinek!



 

Innen átsétáltam a Szépművészeti Múzeumba, ahol a hosszan kígyózó sor látványa majdnem megfutamodásra késztetett. Aztán úgy voltam vele, hogy ha az Ötkert előtt képes vagyok szombat esténként ácsorogni, akkor talán ezt is kibírom valahogy. Szerencsére gyorsan haladtunk, úgyhogy fél órával később már A Nyolcak képei között barangoltam. Sokan voltak a Szépművészetiben, de a tömeg még nem lépte át az ingerküszöbömet. A Nyolcak művészetére a századelő avantgárd képzőművészeti irányzatai hatottak, elsősorban a fauves, a posztimpresszionizmus, Paul Cézanne festészete, kisebb mértékben az expresszionizmus és a kubizmus valamint a szecesszió. A századelőn forradalmi művészcsoportnak számítottak. Az új korszak új kifejezési formájának keresői voltak. Vezér egyénisége a csoportnak egyértelműen Kernstok Károly volt, akinek tevékenységét a festészetben Ady Endre költészetének jelentőségéhez hasonlították.

A Nyolcak nagyon remek kis válogatás. Harsány zöldek, sejtelmes rózsaszínek, élénk színpompa. Közöttük a kedvencem, Márffy Ödön csodálatos munkái - akit egyébként szintén a Kogart Házban fedeztem fel magamnak, még tavaly. Örömmel láttam a képek között másik kedvencemet, Kernstok Károly: Lovasok a vízparton című képét, amit a Galériában láttam többször is.

A Szépművészetiből kisföldalattival mentem tovább. A megállókban mindenféle performanszokkal találkoztam, nagyon hangulatos volt. A Hősök terénél egy papír maszkot nyomtak a kezembe, koncert volt, a Deákon pedig, egy idős úr verseket olvasott fel. Néhány klasszikust nagy táblán lehetett elolvasni. Szívesen időztem volna még, de nem akartam lemaradni a látnivalókról a Galériában, úgyhogy fájó szívvel haladtam tovább.

Mire felértem, besötétedett. Az udvari színpadon éppen Tabáni István énekelt, "ez itt az én hazám"... Míg őt hallgattam, a párkányról a Dunát bámultam, Pestet, a hidakat. Némiképp Tabáni István és önmagam hatása alá kerülve elérzékenyülve állapítottam meg, hogy még mindig "olthatatlanul szeretem Budapestet".

Az egyik kedvenc szobrom a Galériában, még egy sajtótájékoztatón szemeztem vele anno, most végre le is tudtam fotózni.

id. Markó Károly és köre a megint csak egy fantasztikus tárlat. Markó mitológiai és bibliai témájú festményei mesebeli tájakra vittek. Olyan holdfényt és napsugarat festett az öreg, hogy egyszerűen nem tudtam betelni vele! Mint megtudtam, id. Markó számos gyereket nemzett - ha jól számoltam, 3 fiút és 1 lányt - és mindenki festett. Nem voltak ezek sem rosszak, de amennyire meg tudtam ítélni, egyikőjük sem volt akkora ász, mint a papa.

Ismét egy kis sorban állás után megnéztem a Munkácsy-trilógiát is. Ahogy a terembe léptem, szó szerint elakadt a lélegzetem. Monumentális alkotás, a szó legszorosabb és átvitt értelmében is. Anyuval már láttuk egyszer Debrecenben - 4 éves koromban -, de nem emlékeztem rá. Örülök, hogy kiálltam a sort, ezt az élményt most már biztosan nem fogom elfelejteni.

A Galériában van még egy kortárs horvát szoborkiállítás és egy másik tárlat autista művészek munkáiból, de sajnos azokat már nem volt erőm megnézni. Mire kijöttem a Munkácsyról nem éreztem a lábaimat és a derekam is kezdett beállni. Mivel szombatra is sok aktív programot terveztem, úgy döntöttem, ideje lesz hazafelé venni az irányt.

Sajnos nem jutottam el a VAM Design centerbe, sem a Nemzeti Múzeumba és a Mai Manó ház is kimaradt. Kíváncsi lettem volna a Ludwig Moholy-Nagy tárlatára is, de pénteken, munka után nekem idén csak ennyi fért bele.

A fent említett kiállításokat jó szívvel ajánlom mindenkinek. Talán még a jövő évi éjszaka előtt bepótolom azt, ami most kimaradt. Ez volt életem 3. Múzeumok éjszakája és majdnem olyan jó volt, mint az első. Csak azért majdnem, mert - "sohasem felejtem el az elsőt" - tudod, azt semmi nem múlhatja felül.

A Múzeumok éjszakájáról készített fotóimat itt nézheted meg: http://www.flickr.com/photos/62797636@N07/sets/72157627045797094/

Idén másodszor hirdették ki a Terézanyu-könyvek szerzője, Rácz Zsuzsa neve által fémjelzett pályázat eredményét. A díjátadón ezúttal nem mint tudósító, hanem, mint díjazott vettem részt: 2. lettem. Akasztották a hóhért...

Tavaly még újságíróként találkoztam a kiírással, de a "Hány élete van egy nőnek?" kérdés nem mozgatta meg a fantáziámat. Idén újabb kategóriával bővítették a pályázatot, vártak írásokat az első szerelemről is. Nekem van egy korábbi írásom, aminek pontosan ez a címe, Első szerelem, úgyhogy szinte gondolkodás nélkül elküldtem. A Terézanyu-pályázat nem irodalmi pályázat, úgy sejtettem, az értékelésnél nagyobb hangsúlyt helyeznek arra, hogy miről szól az adott pályamű, milyen emberi sors áll mögötte, s csak másodlagos szempont az, hogy mennyire jól van megírva. Ezért is dilemmáztam egy kicsit, hogy pályázzak-e. Az én írásom irodalmi indíttatásból született és nem elmesélő, nem úgy személyes, mint a legtöbb. Nem sztori, nem arról szól, mi történt, hanem azt próbáltam meg visszaadni, hogy milyen érzés volt.

Végül úgy döntöttem, beküldöm és ahelyett, hogy előre kiagyalnék mindent, inkább a zsűrire bízom, értékeli-e az írásomat vagy sem. A legnagyobb csáberőt az jelentette, hogy azt írták, értékes könyvutalványokat lehet nyerni. A szívem belesajdult, ahányszor csak rágondoltam: mennyire nagyon szeretnék könyvutalványt kapni. Titkon tervezgetni kezdtem, mire költeném. De csak nagyon titkon...

Az eredményhirdetés előtt a szervezők többször is felhívtak, hogy megyek-e és volt néhány kérdésük, amiből arra következtettem, hogy a díjazottak között vagyok. Nagyon örültem és tele voltam izgalommal. A helyszínre érkezve először majdnem sajtósként regisztráltam - a megszokás nagy úr -, de aztán egy asztallal odébb léptem. Az újságíró szerepből azonban nagyon nehezen léptem ki. Nem is gondoltam volna. Egyrészt próbáltam segíteni a kollégák munkáját, másrészt meg halálosan idegesített, hogy fényképeznek és faggatnak. Kérdezni én szoktam.

Okoskodhatnék most itt, meg írhatnék mindenféle nagy dolgokat, de az az igazság, hogy semmi kedvem. Akit érdekel, a www.terezanyu.hu oldalon mindent megtalál, talán lassan sikerül feltenni a díjazott írásokat is. Kíváncsi vagyok, csak részleteket hallottam belőlük.

Valójában azt szerettem volna elmondani, hogy hihetetlenül boldog vagyok, és örülök ennek az elismerésnek. Ez egy visszajelzés arról, hogy tényleg jó, amit csinálok és nemcsak a gagyi lehet népszerű. Talán a kicsit színvonalasabb dolgokra is fogékonyak az emberek. Én legalábbis hiszek ebben. De ami még ennél is jobban boldoggá tesz, az az, hogy nyertem egy 30.000 Ft-os könyvutalványt!

Két napig ezzel aludtam, és reggelente, mikor kinyitottam a szemem, az volt az első gondolatom, hogy mennyi-mennyi könyvet vehetek majd ezen a pénzen! Angol- és olasz nyelvkönyvekre fogom költeni, meg angol nyelvű szépirodalomra. Ezt még akkor elterveztem, amikor beküldtem az írásomat. Jó lenne, ha minden vágyam így teljesülne!

Egy video a díjátadóról: http://www.youtube.com/watch?v=qXuIvuhZadI&feature=player_embedded

Egészen furcsa, mondhatni szürreális élményben volt részem vasárnap délelőtt.

A villamosmegállóban támaszkodtam a Blahán, mikor a következőre lettem figyelmes: egy igazi nyolcadik kerületi, kigyúrt srác egy apró, idős nénit vezet kézen fogva, széles mosollyal az arcán. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy én ezt biztosan csak álmodom, ez a fickó előttem jött ki a Népszínházon, dinnyékkel a hóna alatt és két cica tipegett mellette. Hogy jön ide a néni?! Sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép, azt hiszem, díjnyertes fotót készíthettem volna. Ahogy közelebb értek, rájöttem, hogy nem bolondultam meg, a srác csak átkísérte a nénit a zebrán a megállóig.

Aztán a néni engem is megszólított, hogy segítenék-e neki, hogy az első ajtón fel tudjon szállni. Pici kis néni volt, madárcsontú, öreg, szemüveges, halk szavú és olyan alacsony, hogy egészen le kellett hajolnom hozzá, hogy értsem, amit mond. Belekapaszkodott a balomba, megfogtam a kulikocsiját és elindultunk a megálló eleje felé. Közben elmesélte, hogy két napja ellopták a pénzét a 7-es buszon és most egy ismerősénél járt, aki ki tudta volna segíteni, amíg megjön a nyugdíj, de sajnos nem volt otthon. Azt mondta, nem sok pénz volt, de az éppen elég lett volna erre a pár napra: ötszáz forint. Két napja nem evett semmit.

Míg vártuk a villamost, az arcát fürkésztem. Az egész nő valahogy olyan hihetetlenül valószerűtlen volt. A haja apró göndör volt, hátul kopaszodott. Kerek szemei voltak, rajta furcsa szemüveg és az orra! Az orra volt a legfurcsább, a rajzfilmeken láttam eddig ilyet. Sőt, mint az a manó - nem jut eszembe a neve - a Harry Potterből. Tisztára olyan volt.

Nem vagyok egy Sherlock Holmes, de azért végigmértem: a ruhája tiszta volt, ő maga ápolt, nem volt mosdatlan és a kulikocsija is a jobbak közül való (tudom, mert pár éve ilyesmit vettem Éva néninek az Újpesti piacon, ez egy jó modell és nem olcsó). Valamiért képtelen voltam elhinni, hogy amit mond, az igaz: hogy ötszáz forintból elél napokig és hogy két napja nem evett. Nincs otthon semmije? Nincs családja? Egy rokona vagy egy szomszéd, aki segíthetne? Senki, aki egy ötszázast vagy csak egy tál meleg ételt tudna adni neki?

Aztán azon gondolkoztam, milyen ez a világ, hogy itt áll előttem egy idős néni, aki nem panaszkodik, csak elmesélte, hogy mi történt vele, én meg egyből azon kezdtem el gondolkozni, hogy hol van ebben az átverés? Tudod, reggelente együtt járok dolgozni a megélhetési koldusokkal, tele van velük a 28-as villamos. Jönnek ilyen félbevágott mankókkal, ami sokkal rövidebb náluk, gondolom azért, hogy ha rátámaszkodnak, akkor betegnek, nyomoréknak hassanak. Van egy nő, úgy hívom, a varjú, aki a Jászainál szokott feküdni az utcán, azzal is együtt járunk melóba: én az irodába megyek, ő meg az utcára hasalni. Van egy másik nő, az meg a receptjeivel az ölében sír és kéreget. Utálom, hogy az emberek jóérzésére apellálva kéregetnek, pedig csak csalók. Már vagy egy éve látom ezt minden reggel és olyan szinten kezdek elfásulni, hogy amikor elém kerül valaki, aki talán tényleg segítségre szorul, én már ott is átverést sejtek.

Pedig látom, hogy az utóbbi hónapokban új arcokkal telt meg az utca. Egyre többen kéregetnek, árulnak, zenélnek, olyanok, akiken látszik, hogy ez nekik tényleg létkérdés. Jobb napjaimon azért még van szemem az ilyesmihez, meg tudom különböztetni a csalókat a valódi rászorultaktól. Bár adni ezeknek sem tudok. Utálom nézni, hogy egyre többen jutnak a tönk szélére, egyre többen éheznek, egyre többen vannak olyanok, akik nem számíthatnak senkire és semmire, csak a vadidegen emberek jóindulatára.

A néni nem kért tőlem semmit, de annyira megsajnáltam, hogy végül kéretlenül is adtam pénzt neki. Arra gondoltam, hogy költöttem pénzt ennél haszontalanabb dolgokra is. Ha meg tényleg éhes, talán ezzel tudok rajta segíteni. Sajnáltam, hogy étel nem volt nálam, adtam volna neki szívesen azt is. Megköszönte, aztán felsegítettem a villamosra és elköszöntem tőle. De valahogy nem tudom kiverni ezt a furcsa kinézetű kis manót a fejemből. Azt mondta, egyszer mindenki megöregszik és az emberek elfelejtik, hogy bármikor fordulhat a kocka és bárkinek, bármikor szüksége lehet segítségre. Remélem, hogy soha nem jutok ilyen helyzetbe, de talán majd nekem is odanyújtja valaki a karját, ha mégis.

Örkény István egy zseni. Az Örkény Színház pedig zseniális. Kimondhatatlan boldogsággal tölt el, hogy annyi kínszenvedés és hátborzongató színpadi élmény után, akkor, amikor már lemondtam róla, mégis találtam egy színházat Budapesten. Egy igazi, a szó szoros értelmében vett Színházat.

Tegnap este megnéztem a Macskajátékot, Mácsai Pál rendezte. Pontosan olyan volt, amilyennek az én megítélésem szerint egy színházi előadásnak lennie kell. Azt hiszem, ahhoz tudnám az élményt hasonlítani, mint amikor találkozol az Igazival. Vannak az életben nagy szerelmek, szerencsétlenkedések, megalkuvások, könnyű viszonyok és még ezerféle dolog létezik, ami egy férfit és egy nőt összekapcsolhat. Mindre szükség van, némelyikben el lehet veszni, bele lehet akár halni is, van köztük, ami egy életen át elkísér és olyan is, ami már másnapra feledhető. Aztán egy nap találkozol valakivel és azonnal tudod, hogy Ő az. Minden egy szempillantás alatt a helyére kerül, szívedből felbugyog, beúszik az erekbe, hogy aztán a fejed búbjától a kis lábujjadig eltöltsön a Bizonyosság: igen, Ő az, Őt kerestem, Érte volt minden és csak Így, csak Vele érdemes! Na, hát valahogy így vagyok én az Örkény Színházzal. Nekem ő az Igazi.

Láttam már majdnem minden darabjukat a repertoárról, szeretnék majd még róluk írni, de most hadd meséljek kicsit a Macskajátékról. Teljesen szubjektíven. Szeretném Neked elmesélni, mit jelentett nekem ez a darab, mit láttam benne én és miért gondolom azt, hogy ha azonosulni tudsz azzal, amit ide leírok, akkor mindenképpen el kell menned megnézni.

Örkény a Macskajátékot 1963-ban írta, eredetileg nem színmű, hanem kisregény. Később elkészült a színpadi változata, a sokak számára olyan nagyon emlékezetes filmet Makk Károly rendezte belőle. Mácsai Pálnak ez a harmadik Macskajáték-rendezése, a darab bemutatója 2009-ben volt az Örkény Színházban. Szóval, ez egy többször bemutatott-feldolgozott történet, mindenféle műfajban, színészóriásokkal. Mindezek ellenére én Macskajáték tekintetében mindezidáig teljesen szűz voltam.

Ismertem ugyan a címét és a hozzávetőleges tartalmát, de valahogy kimaradt a főiskolán, sőt, az egyetemeken is, nem láttam a filmet, színházban sem soha. Nem vagyok rá büszke, de így van. Ezt csak azért mondom, hogy a lelkem teljesen tiszta lap volt. Nem ismertem pontosan még a sztorit sem, nem láttam más szereposztással, más felfogásban, filmen... nem képzeltem róla semmit. Egyszerűen csak ültem ott a nézőtéren, kíváncsian és vártam, hogy milyen lesz, hogy mi ez.

Már a díszlet hangulata is elkapott, pedig nem láttam mást, csak kopott falakat, pár ajtót és néhány széket. Több nem is került. Nem voltak kellékek és mindenki ugyanabban a jelmezben játszott végig, amiben először a színpadra lépett. Az egész előadásra az eszközök minimuma és a közlés maximuma volt jellemző, amit én személy szerint nagyon szeretek. Bátor húzás volt ez Mácsaitól és nagyon hálás vagyok érte, hogy ebben a sekélyes világban néhány csupasz szék mozgatásával, na meg a színvonalas színészi játékkal arra kényszerített, hogy gondolkozzam, hogy használjam a fantáziámat.

Olyan ez az előadás, mint amikor olvasol egy könyvet és látod. A színészek segítenek elképzelni az alakokat, van egy szoba, zene, némi mozgás, de ami hat, az a szöveg. Az, amit Örkény megírt. Mácsai segít olvasni, de rám bízza, hogy én értsem meg, én döntsem el, én éljem át, úgy, ahogy én akarom. Nagyon finom, nagyon tapintatos és nagyon működik. Úgy van ott, hogy nincs jelen, de mégis érzem, ahogy vezet, úgy fogja a kezem, hogy nem irányít.

"Mindnyájan akarunk egymástól valamit. Csak az öregektől nem akar már senki semmit. De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk." - írja Örkény. Ha röviden akarnám összefoglalni, erről szól a darab: milyen az, amikor az öregek akarnak egymástól valamit. Az egész történet tragikomikus, helyenként vicces, de szerencsére nem lesz gúnyos vagy lenéző.

A két testvér, Giza (Molnár Piroska) és Orbánné (Pogány Judit) távolra szakadt egymástól. Giza jó partyt csinált és a fiánál él külföldön. Orbánné itthon maradt, férje meghalt és egy társbérletben él. Lányával (Szandtner Anna) és vejével (Polgár Csaba) nem túl bensőséges kapcsolata a vasárnapi ebédekre korlátozódik. Furcsa kis szomszédja, Egérke (Kerekes Éva) és csütörtökönkénti vacsoravendége, Csermlényi Viktor (Jordán Tamás) jelenti számára a társaságot. Testvérével levélben és telefonon tartja a kapcsolatot. Magányos, beszürkült életének egén üstökösként bukkan fel az új barátnő, Paula (Csomós Mari), aki nagyvilági stílusával, könnyedségével felpezsdíti, élettel tölti meg Orbánnét. Az asszony átváltozását a család aggódva figyeli.

Az előadás tempója lassú. Nincsenek benne kapkodó mozdulatok, sem szélsőséges érzelmek. Olyan, amilyennek az öregséget képzeljük: hatvanon túl tulajdonképpen már minden nap ajándék, osztályrészünk a magány és minden napunk arról szól, hogy egy lépéssel közelebb vigyen a halálhoz. Minden, ami történt idáig velünk, már megváltoztathatatlan: éltünk azzal, akihez hozzámentünk, lakunk, ahol vagyunk, hibáink következményeit elviseljük, de újonnan már nem vétkezhetünk. Olyanok vagyunk, amilyenek, vágyaink már nincsenek, létünk statikus, steril. Nem okoz örömet, de legalább már fájdalmat sem semmi. Hatvanon túl az élet tulajdonképpen nem más, mint egy váróterem, ahol a halálra várunk. Innen indulunk.

Aztán ahogy a történet lassan kibomlik, valahogy minden más megvilágításba kerül. Pauláról kiderül, hogy elszereti Orbánné szerelmét, Csermlényit. Számomra mégsem negatív figura, arra gondoltam, hogy végső soron ő a katalizátor: felkavarja az állóvizet, előidézi a változásokat. Csermlényiről kiderül, hogy szerepe Orbánné életében jóval több annál, mint hogy szertartásszerűen lezajló látogatásaival oldja a monoton magányt.

Engem a leginkább két dolog ragadott magával. Szándékosan nem aggatok rá semmilyen jelzőt, mert úgysem tudom egy-két szóval hűen visszaadni, hogyan formálja Pogány Judit Orbánnét. A darab elején egy magányos, idős asszony. Aztán olyan, mint egy bakfis, akit elbűvöl az új barátnő. Fiatal lányok szoktak így egymásba szeretni, egymáshoz hasonulni, egymás ruháit hordani. Majd kicsit öreg lesz megint, ahogy leesik szeméről a hályog, ahogy kicsúszik keze közül a szeretett férfi. Féltékenysége, dühe, mindenre elszánt őrültsége, szívfájdalma fiatalít rajta. Környezete azt sugallja, hogy Orbánné megőrült, hogy nevetségessé teszi magát, de ő csak megy a szíve után elszántan. S minél többet nézzük, annál jobban elbizonytalanodunk: vajon tényleg bolond? Vajon élni tényleg csak hatvan alatt lehet? Vajon tényleg azoknak van igazuk, akik azt mondják, az ő korában már nevetséges bármi mást várni az élettől, mint a halált?

A másik szál, ami magával ragadó, Giza és Orbánné kapcsolatának alakulása. Kezdetben úgy tűnik, Giza a főnök, ő a mérvadó, az irigylésre méltó. Hiszen ő ment jól férjhez, ő él külföldön, anyagi jólétben, fia által szeretve és megbecsülve. Orbánné meg a szertelen, a csóró, akinek a lányával sem valami fényes a viszonya, aki lobbanékony, az erkölcsi érzéke sem megingathatatlan és aki rohadtul magányos. Aki elköveti a legnagyobb hibát, amit csak el lehet ebben a korban, ami minden öreg ember rémálma: nevetségessé válik azáltal, hogy úgy viselkedik, mintha még mindig fiatal lenne. Giza hűvös fölénye azonban elolvad, és tökéletesnek látszó életéről lepattog a zománc.

Számomra a darab egyik csúcspontja, amikor bevallja, amit addigra már mi is sejtünk: valójában kettejük kapcsolatában nem ő van felül. Élete alkonyáról visszatekintve belátja, hogy a hibát ő követte el azzal, hogy biztonsági életet élt, hogy soha nem vállalt kockázatot, soha nem lépett le a járatlan útról, soha nem tapasztalta meg az ismeretlent. "Sajnos én sohasem követtem el hibákat. Az életem téli álom volt, mert féltem a hidegtől."

A darab Orbánné látszólagos öngyilkosságával tragikus véget érne, a drámaiságot pedig nem oldja, hanem a végletekig fokozza, amikor kiderül, hogy Orbánné nem halt meg. Sőt, a két nővér 16 év után újra találkozik. Sőt, a statikus, béna Giza mozdul, ő utazik haza, hogy együtt éljen testvérével, hogy újra találkozzanak. Megköveti őt.

Mit tagadjam? Sírtam. Egy aluldíszletezett, alulöltözött, kelléktelen, lassú darabon, ahol látszólag nem történt szinte semmi, csak néhány színész elmondta, amit Örkény megírt... A körülmények minimumában a közlés maximuma, Örkény írásának és a színészi mesterjátéknak az ereje felkapott, aztán földhöz csapott és végül újra felemelt. Tökéletes katarzis. 

Lehetett volna így is vége, de van feloldás. A macskajáték csak ezután következik. Egérke és Orbánné önfeledten játszanak, hempergőznek, csiklandozzák egymást, Giza pedig nézi. Eleinte kicsit rosszallóan, majd feloldódik, bevonódik és tiszta szívből ő is velük nevet. A darab legmozgalmasabb jelenete ez, amit a három színésznő szinte mozdulatlanul, széken ülve vetít elénk: hangjukkal, kifejező arcukkal, nevetésükkel. Zseniális rendezés és zseniális színész játék, zseniális írói munka: három ember ül egy széken, én pedig azt látom, hogy a földön fekve gurgulázva kacagnak. Míg néztem és letöröltem a könnyeimet, megköszöntem Örkénynek, hogy megkegyelmezett. Lehetne tragédia, de azt mondja: Inkább nevessünk! Kár, hogy ez a mentalitás a magyar emberektől eléggé távol áll. Hát nem tökéletesen igaza van?!

Számomra a Macskajáték tisztelgés az öregség előtt és üzenet a fiatalságnak. Benne van az idős emberek bölcsessége, önmagukat kritikus szemmel, de elnéző szeretettel való figyelése. Az önelfogadás. Azt mondja, az életet élni kell. Át lehet ugyan lavírozni rajta, de nem érdemes. Ez nem az a játék, amiben akkor vagy jó, ha hibátlanul mész végig a pályán. Le kell verni néhány lécet, bele kell esni a gödörbe.

A Macskajáték tartalommal tölti meg azt a közhellyé silányult nézetet, amit ugyan sokszor mondunk, de kevésszer teszünk: nem az csinálja jól, aki sohasem esik pofára. Az az igazán tiszteletre méltó, aki fel tud állni, aki újra tudja kezdeni. Mindig. Soha, semmihez nincsen késő. Lehet szerelmesnek lenni, lehet vágyakozni, lehet a szívnek megszakadni, lehet más emberekben csalódni, lehet költözni, lehet az életünkön változtatni. Mindig lehet. Senki nem akadályozhat meg bennünket ebben. Csakis saját magunk.

Ma délután öttől este nyolcig végigjártam vagy hét antikváriumot és könyvesboltot Budapesten. Megint egy illúzióval kevesebb...

Már jó néhány éve a luxuscikkek közé tartozik nálam, de azt azért mégsem mondanám, hogy mostanában nem vettem könyvet. Nem tudom hát, miért csak ma ért utol a felismerés. Talán mert most hosszú idő óta először meglehetősen konkrét elképzelésem volt arról, hogy mit keresek. (Ez amúgy is kegyelmi pillanat nálam. Többnyire csak bolyongok céltalanul, kétségbeesett fejjel és azon stresszelek: miért kell mindig választani?!)

Nemrégiben több jó drámát is láttam, Molnár Ferenctől, Dürrenmattól, Ödön von Horváth-tól és ez eszembe juttatta, milyen régen olvastam drámákat, s hogy mennyire jó lenne. Illetve egészen konkrétan feltámadt bennem a kínzó vágy, hogy annyira, de annyira szeretném elolvasni újra a Liliomot! Ízlelgetni azt az édesbús, akácillatú szöveget. S mivel annak ellenére, hogy nagyon szeretem, még sincs Molnár Ferenc kötetem otthon, úgy ítéltem meg, elérkezett az idő, hogy vegyek egyet. Szerettem volna továbbá idegen nyelvű könyvet venni: franciául, olaszul, németül vagy angolul, mindegy lett volna. Csak magyar író legyen vagy mondjuk egy jó kis Dürrenmatt. Szóval, valami igazán jó. Ajándéknak szántam.

Ezekkel a tervekkel vettem hát nyakamba a várost és be is mentem az első utamba eső antikváriumba a Jászainál. Kívülről nem tűnt pedig rossznak, de tíz perc múlva felháborodottan fordultam ki belőle: én még könyvesboltban ekkora kuplerájt nem láttam! Minden össze-vissza, alig bírtam eligazodni a polcok között, ráadásul tök feleslegesen is fárasztottam magam, mert nem láttam semmit a fent említettek közül, de ezen kívül mást sem. Aztán betértem a Szent István körúton az Örkény könyvesboltba. Az még egy viszonylag jó boltnak tűnt, leszámítva, hogy egyetlen drámájuk sem volt Molnártól és az idegennyelvű könyvkínálat sem izgatott fel különösebben. Innen a Westendbe vitt az utam, a Libribe, hát az volt talán mind közül, amit ma láttam, a leggagyibb. Jártam az Írók Boltjában az Oktogonnál, az Alexandrában az Andrássyn és még nem sokkal zárás előtt sikerült beesnem a Bookline-ba a Rákóczin.

A magyar nyelvű könyvválaszték kiábrándító. Nem bújtam végig mindent, csak szúrópróbaszerűen teszteltem: se Molnár, se Dürrenmatt, se Csehov, se Petri vagy Faludy versek, se egy klasszikus. Valaki, aki jó, igényes, de nem a kötelező olvasmány, a lerágott csont. Nem láttam drámákat és igazán jó verses köteteket sem. Ellenben lefolyt a polcokról a sok szakácskönyv, meg sci-fi és a ma divatos no name szerzők romantikusai vagy krimijei és az a rengeteg ezotéria meg how to? förmedvény.

Az idegen nyelvű magyar irodalom is rettentő egysíkú: hogy a jóval kezdjem, vannak Örkény egypercesek és Szabó Magda egy-kettő meg Szerb Antal regények és kellemes meglepetés volt Vámos Miklóstól az Apák könyve angolul és németül. A Pál utcai fiúktól viszont tikkelni kezdett a szemem, hát nem igaz, hogy nem lehet tőle mást mutatni! Aztán volt még rettentő sok Márai meg Kertész meg Esterházy és Nádas, akiket, Isten bocsássa meg nekem, magyarul sem bírok elolvasni. Kosztolányitól nem a jó regények vagy versek, Nemes Nagy Ágnes vagy Szabó Lőrinc olyan versei, amiket talán még az életben nem olvastam, ellenben a jók és fontosak mind hiányoztak. Kellemes meglepetés volt Hemingway, de mellette százával sorakozott a sok ismeretlen író ismeretlen könyve, arra gondoltam, hát ezért halnak ki az esőerdők, mennyire hiába! Ha találtam is jó szerzőt, akkor tőle tutira valami szar volt vagy gyenge, se semmiképpen nem az, amire azt mondtam volna: - Tessék, ezt olvasd el, ha szeretnéd tudni, ki volt az a Krúdy!

Talán még az Alexandra volt a legjobb, bár lehet, hogy csak a többihez képest, de legalább ott jóval drágább is volt minden, mint ugyanaz a könyv két bolttal arrébb. Az egyetlen darab, ami ma felizgatott, egy kétnyelvű (német-magyar) Petri-kötet volt, az úgy belehasított a szívembe, hogy jaj, úgy szeretném! De ha lett volna, sem adtam volna érte 5.500 Ft-ot. Végül megvettem Faludy Pokolbéli víg napjait a Bookline-ban. Ott volt a legolcsóbb és ez legalább még egy jó könyv. Bár a verseinek jobban örültem volna.

Ahogy ma körbejárattam a szemem a polcokon és szkenneltem a látványt, úgy éreztem magam, mintha a televíziót kapcsolgatnám és az egyiken a celebek idétlenkednének, a másikon meg Julika jósolna sms-ből, a harmadikon meg valami huszadrangú szappanopera hömpölyögne Kínából. Felszínesség, ostobaság, gagyi. "Ne gondolkozz! Ne törődj semmivel! Ne akard megváltoztatni a világot! Ne akard tudni, mit csinálsz rosszul! Ne akarj átélni mély érzelmeket! Óvakodj a katarzistól!" Ez üvöltött rám mindenhonnan és egy pillanatra elfogyott körülöttem a levegő s én csak fuldokoltam a sekélyességben, megrogytam a rengeteg könyv súlytalansága alatt.

Éveken át összefacsarodott a szívem, ha elmentem egy könyvesbolt kirakata előtt és azt gondoltam, ez a mennyország, ahová engem nem engednek be, mert nem vagyok hozzá elég jó. Évente egyszer vagy kétszer engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy megálltam nézelődni a kirakat előtt és a nyálam csorgott. Krémesre vágytam, igazi tejszínhabbal, dobos tortára meg somlóira, rumízű gesztenyepürére és omlós kókuszgolyóra. Aztán mikor ma megkóstoltam, rájöttem, hogy ezek a sütemények csak a képzeletemben léteztek, ma már nem gyártanak igazi tejszínhabot. Mindenhol csak az a könnyű műanyag, azok a papírízű szar utánzatok, amiket a multikban lehet kapni. Külsőre még csak elmegy, de mikor otthon beleharapsz, rájössz, hogy mindennek ugyanolyan seíze van. S vágyakozva gondolsz gyerekkorod nehéz, édes, kemény habú képviselő fánkjai után...

Igényes és szórakoztató. Talán ez a két szó jellemzi legjobban a Klasszikon Együttes zenéjét és most megjelent, bemutatkozó CD-jét is.

Azoknak, akik olvasták a színházi élményeimről szóló írásaimat, nem mondok újat azzal, ha azt mondom, bizonyos szempontból meglehetősen konzervatív vagyok. Az olyan kísérleteket, amik arra irányulnak, hogy populárisabbá, könnyebben emészthetőbbé tegyék a kultúrát, mindig is gyanakvással fogadtam.

A műfaj, amit a Klasszikon képvisel, a crossover opera, vagyis a komolyzene és a könnyűzene vegyítése elsőre ugyan izgalmasnak tűnt, de bevallom volt bennem egy kis félsz is. Szerencsére ezúttal kellemes csalódás ért, bár először nem akartam (mertem) hinni a fülemnek. Az együttes a jazz, a rock, a swing, a musical vagy akár a blues stílusjegyeit vegyíti a klasszikus operák dallamával. Sebők Monika operaénekesnő és a briliáns jazz quartet (Zsemlye Sándor, Tiba Sándor, Martos Attila, Nagy László Adrián) repertoárja méltón reprezentálja a komoly- és könnyűzene értékeinek egyesítéséből fakadó egyedi és minőségi hangzásvilágot.

Az album címe – Opera Crossover – egyértelmű utalás az együttes művészi hitvallására és műfajteremtő szándékára. Az a mód, ahogyan
hűek maradnak az eredeti melódiák szellemiségéhez, miközben a műveket áthatja a modern kor zenei lüktetése, igényes szórakozást és különleges zenei élményt jelent a klasszikus és a könnyűzenét kedvelő közönségnek egyaránt.

Igényes és szórakoztató: első olvasásra talán nem tűnik bonyolultnak a képlet, mostanában valahogy mégis fájóan kevesek képesek megütni ezt a szintet. A Klasszikonnak szerencsére sikerült! Talán a muzsikusokban meglévő szakmai alázatnak és a hozzáértésüknek köszönhető, hogy professzionális pontossággal találták meg azt a határt, amit mások fülsértő módon elvétenek. Zenéjük úgy élvezhető és könnyen befogadható az operához nem szokott fülnek, hogy nem válik gagyivá, nem süllyed le a konzum musicalek vagy más egyéb műfaji borzalmak elviselhetetlenül kommersz színvonalára.

A Klasszikon zenekar elkötelezett híve a klasszikus zenének, a szórakoztatásnak, a zenének és mindezt minőségi szinten és szórakoztatóan sikerül is átadniuk. Ha nem tudnám, miért csinálják, zenéjükön keresztül akkor is értem minden szavukat.

Sebők Monika az operairodalom összes női hangfajából jelenít meg hősnőket, hiszen ezek mind más-más hangulatú interpretációra adnak lehetőséget. Bizet Carmenje, Mozart Éjkirálynője, Verdi Oscarja, Händel Cleopátrája a karakterhez és a fuzionált zenei stílushoz szabott hangszínnel szólal meg a lemezen.

Monika a CD-n elhangzó áriákban közel három oktávot jár be a hangjával, ami már önmagában is komoly teljesítmény, ugyanakkor  - bár ez a lemezen nem hallható -, még a nevetése is dallamos. Belinkelek egy videót, de aki igazi élményre vágyik, az hallgassa meg a Klasszikon lemezbemutató koncertjét április 15-én az IBS színpadán.

Emlékszem, még néhány évvel ezelőtt is milyen jót nevettem azokon az amerikai filmeken, ahol a szereplők különféle önsegítő könyvekkel bástyázták körül magukat és azon, hogy mennyire természetes volt, hogy mindenkinek van kutyája/macskája, edzője, fodrásza, kozmetikusa és saját pszichológusa is.

Aztán mindez bennünket is utolért. Valahogy szétesett körülöttünk a világ, minden, ami eddig természetes volt, mára megkérdőjeleződött vagy az ellenkezőjébe fordult, eltávolodtunk egymástól, elvesztettük a viszonyítási pontokat az életünkben. A húsz évvel ezelőtt ránk szakadt és oly régóta áhított szabadságnak mára jócskán érezzük a negatív hatásait is. Olyan problémákkal szembesülünk, amikkel korábban nem, olyan kérdéseink vannak, amikre valahogy senki sem - vagy csak nagyon kevés ember - tudja a választ. Ezek közül is talán a legfontosabb, ami lépten-nyomon visszhangzik a legtöbb emberben: Hogyan lehetnék boldog(abb)?

A válaszait mindenki más módon igyekszik megkeresni: asztrológia, ezotéria, pszichológia, kineziológia meg még egy csomó minden segítségével. Nem jártam végig minden stációt, inkább csak mindegyikről tudok egy kicsit. Az említettek közül valahogy mindig is a pszichológia állt hozzám a legközelebb: én soha nem hinni akartam valamiben, sokkal inkább megérteni. Önmagam és mások megértéséhez és megismeréséhez a pszichológia vitt a legközelebb. Ezért is vettem részt a Pozitivitás Workshopon, ami a pszichológia egy új, általam eddig nem ismert ágával, a pozitív pszichológiával ismertetett meg. 

 Talán mondanom sem kell, hogy mint szinte minden fontos dolognak ezen a világon, ennek is van hazai vonatkozása, hiszen a pozitív pszichológia egyik alapítója a magyar származású professzor, Csíkszentmihályi Mihály. (Ez szerintem egyébként tiszta kiszúrás a külföldiekkel, akik Csíkszentmihályi professzor nevét csak nagy nehézségek árán tudják kiejteni.) De hogy csavarjak egyet a dolgon: minderről mégsem egy magyar embertől hallottam először (bár ennek lehet oka az én surmóságom is), hanem az indiai származású brit pozitív pszichológustól, Paul Pahiltól.

Paul két éve költözött Londonból Budapestre, de nekem csak nemrégiben sodorta az utamba az élet. Tapasztalt coach és nagyon kedves, kellemes ember, olyan, mint a pszichológiai irányzat, amit képvisel: hihetetlenül pozitív. Érdekes figura. Passzolt hozzá és a rendezvényhez a helyszín, ahol a workshopot tartotta: a Brody House (www.brodyhouse.com), vagyis a Bródy Ház, ez a nemrégiben felújított, sejtelmes hangulatú, 19. századi palota.

Nem szeretnék itt hosszas és száraz fejtegetésbe bocsátkozni a pozitív pszichológia mibenlétét illetően. Akit részletesen érdekel, írja be a Google-ba, illetve eligazítást nyújt Paul weboldala a www.eleteroweb.eu is. Én inkább teljesen szubjektíven arról szeretnék írni, engem mi fogott meg ebből az egészből, illetve milyen személyes élményeim voltak.

A pozitív pszichológia és a napjainkban oly népszerű pozitív gondolkodás két különböző dolog. Nem azt jelenti, hogy gátlástalan optimizmussal és letörölhetetlen mosollyal nézzünk a jövőbe. Negatív érzelmekre is szükség van, különben mihez képest lennénk boldogok? Negatív és pozitív úgy egészíti ki egymást, akár jing és jang. Mondják úgy is, a pozitív pszichológia "az optimális emberi működés" tudománya. Az elismerésen alapul, azt segít feltárni, ami a jó, ami pozitív, mik az erősségeink és ezek fejlesztésére koncentrál, nem pedig a gyengeségek taglalásával bajlódik. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni, én ezt úgy értelmeztem, ne azt nézd, miben vagy gyengébb, ne azt próbáld fejleszteni. Közelíts jóindulattal magadhoz! Tárd fel inkább az erősségeidet, ismerd meg a képességeidet, fedezd fel azt, amiben jó vagy és ezekre helyezd a hangsúlyt. Keresd meg magadban a jót - és tegyél még rá egy lapáttal!
Ez az egész teljesen a fordítottja mindannak, ahogyan mi legtöbben gondolkozunk. Hajlamosak vagyunk a dolgok rossz oldalát nézni, hamarabb mondunk nemet, mint igent.

Az elmélet megbeszélése mellett volt néhány feladat is a workshopon. Látszólag egyszerűnek tűntek, de úgy éreztem magam, mint ahogyan a volt diákjaim, mikor gimi 11. évfolyamon arra kértem őket, tisztázzuk az alapfogalmakat: Mi a dráma? Mi a líra? Sőt, egyáltalán, tudjuk, mi a különbség műnem és műfaj között? Hogyan akarunk verseket elemezni, ha az alapokkal sem vagyunk tisztában? Vagyis, a mi esetünkben: meg tudjuk határozni, mi az érzés, az érzet, vagy az érzelem között a különbség? Mit jelent az egyik, mit a másik? Honnan tudnánk, mi zajlik bennünk, hogyan akarjuk bármilyen irányba is befolyásolni, ha azt sem tudjuk, mi micsoda?

A másik, ami megdöbbentett az volt, hogy nem gondoltam volna, hogy ennyire kevés pozitív érzelmet tudok megkülönböztetni, s még annál is kevesebbnek az emlékét, nyomát fedeztem fel magamban. Nem vagyok egy érzelmi analfabéta, mégis rá kellett jönnöm, hogy sokkal könnyebben idézek fel negatív emlékeket, sokkal többfélét tudok megkülönböztetni, leírni, felidézni, mint ahány pozitívat. Volt egy feladat, amikor festményeket kellett azonosítani pozitív érzelmekkel, én meg csak ácsorogtam némelyik előtt és nem volt miből választanom. Számba vettem azt a keveset, amit én pozitív érzelemnek tudtam és gondoltam, de képekből meg volt tíz. Tíz az nem sok. Nekem meg volt rá három tippem. Elég rossz arány.

Ezek közül egyébként a kedvencem a Remény volt. Na nem azért, mintha olyan nagyon reménykedő alkat lennék, sőt! Hanem azért, mert én magamban ennek a képnek azt a címet adtam: Ihlet. Így képzelem, amikor megszületik bennem egy gondolat, egy téma, egy érzés, egy mozzanat, amiről aztán írok valamit. Sokszor úgy érzem, amikor alkotok, hogy valahogy így világít valami a gyomromban, onnan sugárzik szét bennem: az agyamba, a vérembe, a nyelvem alá, míg végül az ujjaimon keresztül kifolyik és alakot ölt a monitoron. Így világított bennem ez az élmény is, végig pislákolt a gyomromban, míg ültem a négyeshatoson és bámultam a körút kirakatait, akkor is melegített, míg sétáltam végig a Népszínház utcán. Sőt, bejött velem még a pékségbe is zsemlét venni, míg haza nem értem végre, hogy leírhassam.

Nem vártam tőle sokat, de mégis nagyon csalódott vagyok. Az ExperiDance Nagyidai cigányok című produkciója után tegnap este egyszerűen meg sem tudtam szólalni a döbbenettől. Aludnom kellett rá egyet, hogy egyáltalán beszélni tudjak róla: ekkora szart még életemben nem láttam!

A jegyet ajándékba kaptam a Nemzeti Táncszínházba, így aztán nem nagyon morfondíroztam rajta, mi lesz: egyszerűen csak örültem, hogy megyünk. Nem vágytam semmi többre, csak jó zenére, táncra és arra, hogy mindez legyen színvonalas, ragadjon ki egy kicsit a hétköznapi taposómalomból. Szórakoztasson. Az előadás még ezt az azt gondolom, meglehetősen alacsony követelményszintet sem ütötte meg.

Sok-sok évvel ezelőtt, egyszer már láttam az Ezeregyévet, az nagyon jó élmény volt, igényes produkció. Mind zeneileg, mind a látvány, mind a koreográfia. Az együttes azóta is híres, nívós csapatnak számít, gondoltam, ebből baj nem lehet. Tartottam ugyan attól, hogy a cigány-téma nehogy valami igénytelen, dilettáns majomkodásba csapjon át, de bíztam az ExperiDance hírnevében és szakmai színvonalában. Hiba volt.

Először akkor szisszentem fel, amikor Csóri vajda helyett Jack Sparrow jött be a színpadra A Karib-tenger kalózaiból. De tényleg jól akartam magam érezni, úgyhogy megpróbáltam nagyvonalúan szemet hunyni a kiköpött hasonlóság felett. Nem vagyok egy rosszindulatú ember, tényleg sok energiát fektetek abba, hogy lehetőleg mindenben meglássam a jót, a szépet, de a Nagyidai cigányok kifogott rajtam. Semmi pozitívat nem tudok róla mondani. Maximum annyit, hogy a második felvonáshoz képest az első még egészen jó volt. Azt legalább csak néma dermedtségben ültük végig, de ha tudtam volna, mi következik, tuti elmenekülök a szünetben.

Kábult döbbenetemből az rázott fel, amikor a cigány folklór-imitációból egy merész váltással valami nívótlan török hastánc műsorba csöppentünk. Esküszöm, nem aludtam bele! Fogalmam sincs, hogy kerültek ide a törökök, miért és hogy miért volt ez is olyan mérhetetlenül igénytelen? Pedig szerintem ez a műfaj könnyebb. De még a diszeli szüreti felvonuláson is sokkal jobban csinálták a lányok heti kétszer másfél óra gyakorlás után hobbiból azt, amivel a hivatásos táncosok képtelenek voltak megbirkózni. Lázas töprengésemet barátnőm megrökönyödött felkiáltása szakította félbe: mióta kanalaznak a törökök?! Erre már végképp nem tudtam mit mondani, csak azon imádkoztam, hogy ennél már ne fájjon jobban és legyen minél gyorsabban vége.

A ruhatár előtt a magyar beszédbe angol szó is keveredett, sok külföldi nézte végig az előadást. A pofámról leégett a bőr és bíztam benne, nem ez alapján az este alapján fognak gondolni valamit a magyarokról, a magyar kultúráról, a cigányzenéről, a humorról, Magyarországról és szegény Arany Jánosról, aki szerintem azóta, amióta ez a darab műsoron van, egyfolytában csak pörög a sírjában.

Fekete műanyag paróka, csiricsáré turis ruhák, idióta arckifejezés, valami monoton rutyutyu, térdcsapkodás, idegesítő sikongatás, vásári ripacskodás, Puszta-romantika, átszőve A Karib-tenger kalózainak motívumaival. Az ExperiDance előadásában ilyen a humoros cigányfolklór. Azt írták az ajánlóban, hogy a cigány kultúra eddig ismeretlen elemeit is felvonultatják. Hát, szerintem meg csak azt. Olyan elemeket szedtek elő, amit még maguk a cigányok sem ismernek. Pedig elég lett volna az is, ha eljönnek kicsit a nyolcba, sétálnak egyet a Népszínház utcán vagy mennek egy kört a 99-es buszon. Ott egyszer egy cigány srác egy szál gitárral olyan műsort nyomott a Teleki tér és a Blaha között, hogy senki nem akart a buszról leszállni.

A tegnap este átéltek néma döbbenetbe taszítottak mindkettőnket. Lehajtott fejjel kopogtunk a macskaköveken, szótlanul szívtuk a cigit, nem voltak szavak arra, amit éreztünk. Végül a barátnőm búcsúzóul csak ennyit mondott: - Ne haragudj!
Nem haragszom, nem tudhatta. Persze, honnan is sejthetnéd, hogy veszel egy drága jegyet egy neves tánccsoport előadására, felmész a Várba, felveszel valami szépet és végül ezt fogod az arcodba kapni?!

Aludtam rá egyet, mostanra inkább nagyon dühös vagyok. Nem a médiát kellene piszkálni, erre kellene törvényt hozni, hogy az ilyen nívótlan, népbutító, idióta ripacskodást tiltsák be! Hogy a föld nem nyílt meg alattuk, hogy nem szakadtak a fejünkre a csillagok!

Nem tudom megmondani, mennyire tele van már a tököm azzal, hogy szinte minden színházi előadásról vagy kulturális attrakcióról úgy jövök ki, hogy Istenem, bár ezt ne láttam volna! Ó, csak tudnám feledni! Tehetségtelenség, színvonaltalanság, erőltetettség, hiteltelenség, üresség vagy sznobizmus.

Tudod, ha választanom kell, hogy mivel kapcsolódjak ki egy este, akkor színház helyett inkább elmegyek berúgni. A barátaim jó fejek, tudom, mit szeretek inni és melyik szórakozóhelyen milyen zenét, milyen társaságot kapok. Egy ilyen buli után legalább azt tudom, hogy másnap mitől fáj a fejem!

Pocsék idő van, engem nagyon kevés dologgal lehet kicsalogatni a fűtött lakásból ilyentájt. Gondolva azokra, akik nálam könnyebben motiválhatóak, összegyűjtöttem néhány programot az előttünk álló időszakra.

Ugyan a helyszín kissé kiesik a szórásból, de persze minden csak nézőpont kérdése, hiszen a budai félen élőknek éppen útba eshet a Campona, ahol vasútmodell kiállítást tartanak a hétvégén: http://www.424vmk.hu/index.php. Az igazi családi kikapcsolódást kínáló programon időutazást tehetünk a vasútmodellezés történetében. A különböző méretarányú vasútmodellek és terepasztalok mellett a kiállítás egyik különlegessége a több mint 50 méter hosszú, N méretarányú modul terepasztal, teljesen automatizált vonatforgalommal. A kiállítás fő attrakciójaként megtekinthető lesz a világ legkisebb méretarányú (Z-s) modell vasútja is, amely Európában is egyedülálló látványosság. A H0-s Markling időutazás pedig
a vasútmodellezés fejlődését mutatja be.
A gyerekkori játékvasutazás emléke halványan sokunkban él még. Ebbe a varázslatos világba enged betekintést a kiállítás és adja át a mai gyerekek számára ennek a miniatürizált világnak minden varázsát és csodáját. A sok évtizednyi gyűjtögetés eredményeként a műértő felnőttek is találhatnak különleges, egyedi látnivalókat a kiállításon. A régi idők hangulatát idéző kiállítás 1325 m2 területen várja az érdeklődőket. A kiállítás ideje alatt a kicsiknek favonatos játszóházzal és üvegfestéssel is kedveskednek a rendezők.

November vége óta látható a Magyar Nemzeti Galériában Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája. A tárlatra a nyitás óta már több mint ötezren voltak kíváncsiak. A kiállítás különlegességét az adja, hogy Munkácsy Mihály három legjelentősebb bibliai témájú, óriási méretű festményét olyan, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött, saját kezű kisebb változatok, valamint más olaj- és grafikai vázlatok kísérik, melyek eddig még soha nem szerepeltek a nyilvánosság előtt. A nagy érdeklődésre való tekintettel a Magyar Nemzeti Galéria 2010. december 3. és 19. között pénteki és szombati napokon meghosszabbított nyitva tartással, este 9 óráig várja a látogatókat a Munkácsy: Krisztus-trilógia című kiállításra. Hétfőtől péntekig ingyenes tárlatvezetéssel is megtekinthető a kiállítás, a vezetéseken a megváltott belépőjeggyel lehet részt venni minden nap 11 órakor. 2010. december 3-án, pénteken az MNG EXTRA című program keretében tárlatvezetésekkel, Harsányi Zsolt: Ecce Homo - Munkácsy Mihály életének regénye című könyvének bemutatójával, kreatívsarokkal és jazz koncerttel este 10 óráig várja a Magyar Nemzeti Galéria az érdeklődőket. Részletes információ a programról: www.mng.hu.

A Néprajzi Múzeum az ünnepekre készülődik. A szokásokhoz híven, december 11-12-én is lesz Kaláka koncert, kézműves foglalkozások, tárlatvezetések, egész hétvégés, izgalmas családi program gyerekeknek, felnőtteknek. A Kaláka együttes Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című műsora december 11-én 16 órakor kezdődik, A karácsonyi koncerten magyar, francia, cseh, spanyol, svéd és más népek karácsonyi dalai, régi egyházi  énekek és karácsonyi versekre írott Kaláka dalok hallhatók. A részletes programról a múzeum honlapján lehet tájékozódni: www.neprajz.hu

December 17-18-án a Chopin-, Mahler- és Dohnányi-évfordulók alkalmából a Romantika a 19. és 20. században elnevezésű kamarazenei fesztivál koncertjeit hallhatja a közönség az MTA Roosevelt téri épületének patinás Dísztermében. A sorozat fellépői között köszönthetjük a világhírű angol csellóművészt, Steven Isserlis-t, Perényi Miklóst, Konrád Györgyöt és Bátori Évát, valamint visszatérő vendégként többek között Christoph Richtert, Simon Izabellát és Németh Juditot. A fesztivál érdekessége, hogy - az említett zeneszerzők mellett, hozzájuk kapcsolódóan más szerzők műveivel is a kamarazene izgalmas világába kalauzolja el a zeneszerető közönséget. Egészen ritkán hallható, különleges zenei gyöngyszemek szerepelnek a programban. December 17-én 19.30-tól válogatás csendül fel Mahler, Berg, Strauss és Dohnányi műveiből, de Gustav Mahler felesége, Alma Mahler nagyon ritkán előadott néhány darabja is hallható lesz majd, valamint Alma Mahler zeneszerzés tanára, a nagyszerű osztrák komponista, Zemlinsky csodálatos klarinéta, csellóra és zongorára írt triója is, és ezen az esten szólal meg Chopin f-moll zongoraversenye is, a szerző által átírt zongoraötös verzióban. Végezetül a december 18-i zárókoncert a nagy lengyel zeneszerző, Chopin művei köré szerveződik. Ekkor ritkán játszott dalai lesznek hallhatóak, melyek komponálása a szerző számára is izgalmas zenei kirándulások voltak. Szintén ezen az estén csendül majd fel a csodálatos g-moll zongora-trió, mely egyike azoknak a ritka műveknek, melyeket Chopin kamarazenére írt. A fellépő művészek között Várjon Dénes mellett Perényi Miklós, Rados Ferenc, Simon Izabella, Bátori Éva, Muriel Cantoreggi is fellépnek, hogy csak néhány nevet említsünk a nagyszerű művészgárdából. További információ: www.erkel-mahler.hu

A '20-as '30-as évek Amerikáját megidéző hangulat, exkluzív környezet, minőségi ital- és szivarkínálat, igényes kultúrprogramok - kultúrslukk. Ezt kínálja Budapest új és sok tekintetben biztosan egyedülálló törpeklubja, a Cafe Cinema Budapest, ami november 27-én nyílik a belvárosban.

A helyiség háromszintes, mindössze 120 fő befogadására alkalmas. A belső enteriőr a '20-as, '30-as évek amerikai klubjainak stílusát követi. Mint ahogyan azt filmélményeinkből, olvasmányainkból mi is nagyon jól tudjuk, ebben az időszakban Amerikában a szesztilalom miatt sorra nyíltak a különböző illegális klubok és lokálok. Ezek a helyek fedőtevékenységként kulturális programokat kínáltak. Ezt a hangulatot követve a klub földszintjéről - a ruhatárból - lépcső visz fel, a korhű moziterembe, illetve egy másik le, az "illegális luxus lokálba". A lokál hátsó traktusában egy kisebb pódium kapott helyet, ahol kamaradarabok, felolvasóestek, könnyűzenei koncertek váltják majd egymást. A terem oldalsó részén a bárpultnál különleges koktélokkal, szivarokkal, italkülönlegességekkel várják a vendégeket.

Szándékaik szerint a Cafe Cinema Budapest nem csak egy hagyományos szórakozóhely lesz, jóval több annál: kulturális színtér is, ezért a klubtulajdonos, Vámosi Krisztián felkérte Kovács Róbert színész-műsorvezetőt, hogy művészeti vezetőként vegyen részt a hely kulturális programsorozatának összeállításában. Olyan programokat szeretnének összeállítani, ami vonzza majd a hazai és nemzetközi, igényes szórakozásra vágyó vendégeket. A fenti moziban az idén főként nemzetközi kultuszfilmeket vetítenek, de a tervek szerint jövőre magyar filmeket is játszani fognak a hazai filmművészet népszerűsítésének jegyében. Az alagsor kis színpada ismert és kevésbé ismert, de igényes zenét játszó zenekarokra, szórakoztató színházi előadásokra, színpadi műsorokra, humoristákra vár. S mindarra, amire a majdani visszajelzések alapján a közönség részéről igény mutatkozik.

A helyen klubtagsági rendszert is szeretnének bevezetni, klubtagságot pedig, szintén a régi idők mintájára, azok kaphatnak, akik rendszeresen részt vesznek a rendezvényeken. A tagsággal természetesen kedvezmények és más meglepetések is járnak majd. A szórakozóhely ettől függetlenül nem zártkörű, minden szórakozni vágyó és kultúrát szerető ember előtt nyitva áll. A részletes programok és minden egyéb tudnivaló elérhető a www.cafecinema.hu oldalon.

Meg kell mondjam, én aztán nem vagyok a klub által megidézett korszak rajongója, úgyhogy ettől a hírtől egyáltalán nem estem hanyatt. S alapjáraton az "exkluzív" sem az én hívószavam. De ahogy körülnéztem az emeleten, leültem a kör alakú asztalhoz egyből beszippantott a hely hangulata. Bevallom, ehhez valószínűleg az is hozzáadott kicsit, hogy a nem jut eszembe-miacíme film ment, jó zenével és azzal a helyes szőke sráccal, aki a Kegyetlen játékokban szerepel... Elnézést, kicsit elkalandoztam...
Szóval, a hely így hétköznap délelőtt, üresen is olyan hangulatot árasztott, amilyennek azt megálmodták: meleg volt, izgalmas, családias és jólesően igényes. Nem sznob, nem hivalkodó: éppen annyi, éppen olyan, amitől különlegesnek érzed magad, de nem feszengsz.

Az eddig látottak-hallottak alapján azt gondolom, a Cafe Cinema egy izgalmas, tartalmas kísérlet. Én drukkolok nekik.

Ötéves koromban tanultam meg olvasni, az elkövetkezendő húsz év a betűk bűvöletében telt. Gyorsan olvastam és sokat. Szinte szó szerint faltam a betűket.

Kezdtem a mesékkel. Magyarokkal és más nemzetekével, aztán jöttek az ifjúsági regények. Pöttyösek, csíkosak, indiánosak, történelmi témájúak, lányregények, romantikus füzetek, krimik és sci-fik. Aztán magyar szakon a kötelezők meg persze, ami még pluszban a kezembe akadt, ugyanez színháztörténeten, majd az egytemi kiegészítőn újra. 25 éves koromra végigolvastam a magyar- és világirodalom klasszikusait és még sok minden mást. Voltak meghatározó olvasmányok, megrázóak, elbájolóak és viccesek, igazi remekművek is. De ha megkérdezik tőlem, melyik a kedvenc olvasmányom, gondolkodás nélkül azt szoktam mondani: az Abigél. Vannak, akik meglepődnek, esetleg elnéző mosoly fut át az arcukon: á, az az ifjúsági regény. S közben azt gondolják, biztosan csak a gyerekkor nosztalgiája miatt.

Pedig nem erről van szó. Talán attól is olyan tökéletes ez a könyv, hogy még felnőtt fejjel sem tudom pontosan megmondani, miért szeretem annyira. Elbűvölt gyerekként, de később sem úgy vettem a kezembe, mint egy ifjúsági regényt, ami olvasás közben visszavarázsol kicsit a gyerekkoromba. Ahányszor olvastam - pedig megtettem jó néhányszor, képzelheted - mindig találtam benne valami mást, valami újat, valami szépet, egy részletet, ami fölött eddig átsiklottam. Benne van a diákélet, a gyerekcsínyek. Kollégistaként az összetartozás érzése, az "akolmeleg" volt ismerős, aztán tanárként a másik oldalt értettem meg. Ha a történelmi hátterét figyelem, a szolidaritást, a tolarenciát, az egyetemes életszeretet üzeni. Kőnig tanár úr alakjában azt, hogy a látszat néha csal és nem mindig a csillogó, harsány dolgok a fontosak, hogy érdemes mindig a dolgok, az emberek mélyére nézni. Utoljára pedig, az apám temetése előtti éjszakán azon sírtam, mikor Georgina elbúcsúzott az apjától. Azóta sajnos nem is tudtam a kezembe venni...

Persze láttam sokszor a filmet is. Méltó és tökéletes interpretációja a regénynek. Azon kevés alkotások egyike, amik tökéletesen nyújtják azt, amiről a könyv szól. Ugyanazt az érzést adja, amit a regény, nagyszerű színészekkel. Nem találok benne hibát.

Szabó Magda születésnapján tegnap Debrecenben bejelentették, hogy a sokak által szeretett regényből hamarosan mozifilm készül. Bánfalvy Ágota színész-rendező aláírta a megfilmesítési jogait a Kossuth-díjas írónő keresztfiával, Tasi Gézával együtt a debreceni Református Kollégium Dóczy Gimnáziumának Szabó Magda emlékszobájában.

A forgatókönyv már készül, ám, hogy ki játssza Vitay Georgina alakját, az egyelőre még titok. A forgatókönyvet Barnóczki Ákos és Horváth Csaba producer írja, Bánfalvy Ágnes irányításával, aki annak idején Torma Piroskát formálta meg a filmsorozatban.

Nem lesz könnyű dolguk. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, akinek Vitay Georgina nevének kiejtésekor Szerencsi Éva arca jelenik meg a szeme előtt és a Kőnig név Garas Dezső alakját varázsolja elém. Azok a színészek beleköltöztek a könyvbe, elválaszthatatlanul kapcsolódnak a képzeletemben mindahhoz, amit az Abigél jelent számomra.

Szóval, nagyjátékfilm készül az Abigélből. Multiplexes, pattogatott kukoricás mozi. Google-ban kereshetős, youtube-on megoszthatós, huszonegyedik századi film. Bízom benne, hogy méltó lesz mindarra, amit az Abigél képvisel, és örülök, hogy meghódíthatja, megszólíthatja a mai fiatalokat, akik talán nem is olvasták az Abigélt. A mondanivaló - utálom ezt a szót! -, a téma egyetemes. Egymás megértésére, elfogadására, önmagunk és mások szeretetére, segítésére ösztönöz. Szép ajándék, jó gondolat.

Boldog születésnapot, Magda néni!

Nálunk sosem volt árvíz. Már a Viszló patak is rég kiszáradt, aminek hűvös vizében valaha pisztrángok ugrándoztak, és ahol annyiszor fürödtünk gyerekkorunkban. A Balaton sem öntött ki soha, de tőlünk egyébként még az is messze van.

Az árvizekről és egyéb természeti katasztrófákról szóló híradásokat ezért idáig mindig a kívülálló szemével néztem csak. Sajnáltam őket, de elképzelni, átélni sosem tudtam igazán. Azt hiszem, ezentúl ez is másként lesz...

Tapolcát többek között a bauxitbányászat emelte várossá. Sokat köszönhettünk neki, ahogyan a környező települések, falvak is. Amikor megláttam az Ajka-Devecser-Pápa felől érkező buszok kerekén a vörös port, az is valahogy az otthonosság érzését adta. A fejemben mindig az Y-házak kapcsolódtak hozzá, amit bányászok laktak és valami jóleső érzés, hiszen ez adott kenyeret és új életet sok családnak mifelénk.

Ugyanez a vörös iszap most mindent elpusztít... Nézem a képeket, hallgatom a híreket és a sírás szorongatja a torkomat. Vérben úszik ott minden, a lúgos áradat maga körül mindent elpusztít. Állatokat, növényeket... mérgezi a földet, a vizeket... még emberéletet is követelt.

Csak nézem a képeket, az ismerős tájat, ami most vérzik, de valójában még mindig nem hiszem el. Ilyesmi ezidáig csak másokkal történt. Más tájakon. Más emberekkel. Hogy történhetett ez meg velünk? Otthon? Mifelénk? Fel nem foghatom. Nem tudnék onnan se többet tenni, de egyfolytában az motoszkál bennem: ott kellene lennem! Járkálok fel-alá, nem találom a helyem. Hogyan segíthetnék? Mit tehetnék? Eszembe jutottak a félretett, kinőtt ruháim: hogyan vihetném oda?! Küldjek pénzt? Mennyit? Ezret? Tízet? Százat? Mit segít? Mi segít most?

S mi lesz velük majd ezután? Hogyan fognak ott élni? Azt olvasom, holdbéli táj lesz évtizedekig. Talán a gyors talajcsere segíthet... Talajcsere? Házcsere? Életcsere? Növénycsere? Állatcsere? Mi nő majd ott? Ki veszi meg azokat a házakat? Hogyan lehet majd élni ezután? Az árvíz levonul, a hó elolvad, a szélvihar elvonul. De mi lesz majd a vörös porral? A véráztatta házakkal? Ki fog majd az emberekkel törődni, ha lekerülnek a szalagcímekről? Kit fog érdekelni a sorsuk öt év múlva? Tíz év múlva? Jövőre?

Mi tehetnék? Innen, Budapestről... meg egyáltalán... Azt, amihez egyedül értek: írok. Remélem, a segítségkérés rajtam keresztül eljut majd másokhoz is. Talán ez a poszt is eljut valakikhez, talán segít, hogy Devecser és környéke ne csak egy borzasztó hír legyen a többi között, amit majd megszokunk, tán meg is ununk pár nap után.

Aki közel van és megteheti, vigyen ásványvizet, ruhát, gumicsizmát, arcmaszkot, védőszemüveget. Bármit, ami ilyenkor hasznos lehet. Nekem meg marad a telefon...

Aki segíteni szeretne:

A megye napilapja, a Napló a pénzbeli felajánlásokat a következő számlaszámra várja: OTP Bank 11748007-20097158, a közlemény rovatba az "adomány" szót kell feltüntetni.

A veszprémi Petőfi Színház jótékonysági estet szervez a katasztrófa áldozatainak megsegítésére.

Városlődön a Rózsa u. 21. alatt gyűjtik az adományokat.

Az Ökumenikus Segélyszervezet az 11705008-20464565-ös számlaszámon „Vörösiszap károsultjainak megsegítése” megjelöléssel vagy a www.segelyszervezet.hu oldalán fogad adományokat, valamint a 06-1/205-3955 telefonszámon kérhetnek csekkeket a vörösiszap miatt kitelepített családok támogatásához.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat az adományokat "iszapkárosultak" megjelöléssel az OTP Banknál vezetett 11784009-20200673 számú számlán fogadja a karitatív szervezet.

A Magyar Református Szeretetszolgálat az alábbi számlán várja az adományokat: CIB BANK 10702019-85008889-51100005, a megjegyzés rovatban az "iszapkárosultak" megjegyzést kérik feltüntetni.

Ajkán a Sport u. 14.-ben gyűjtik a tartós élelmiszert, védőruhát, elemet, elemlámpát, gyertyát, tisztálkodószereket, törölközőket - bármit, ami ebben a helyzetben segíthet.

A segíteni szándékozók a 1752-es Nemzeti Segélyvonal hívásával egyszeri 250 forintnyi pénzadományt juttathatnak el a vörösiszap-katasztrófa károsultjainak az öt legnagyobb magyar karitatív szervezeten keresztül. A 1752 jelenleg a Magyar Telekom és az Invitel vonalas készülékeiről, illetve a T-Mobile hálózatából hívható.

Kolbász-pálinka-kolbász.

A napokban heves vitát folytattunk róla a fészbukon, de végül úgy ítéltük meg, hogy ez a helyes sorrend. Alapozásnak egy kis kolbász, rá jöhet a pálinka, aztán a végén le kell nyomni még egy kis kolbásszal. Ha a pálinka finom és kellő mennyiségben fogyasztod, a kívánt hatás elérésében a kolbászevés sem fog megakadályozni.

Szenvedélyesen szeretem a pálinkát. A szilva pálinkát. A jóféle házit. Az erőset. Az olyat, amitől falnak mész és két feles után úgy érzed, elvittek az ufók. Tudom, ez nem pont az a fogyasztási mód, amire manapság a pálinka marketingje alapozni kíván és biztosan nem ezt nevezik kulturált pálinka fogyasztásnak... dee, egyáltalán van olyan? Ha létezik is, én egészen biztosan alkalmatlan vagyok rá. Mint annyi mindent, amit igazán szeretek az életben, a pálinkaivást sem tudom mértékletesen, visszafogottan művelni. Csak nagyon.
 

Az elsőt az íze miatt. A másodikat azért, hogy biztosan hasson. A harmadikat azért, hogy ha már kettőt megittam, tuti ne maradjak józan. A negyediket azért, mert az első három még nem hatott - talán előtte túl sok kolbászt ettem?! Az ötödikre már nem is emlékszem, a hatodikat-hetediket vagányan dobom a többi után - "fenékig vagy soha többé szex!" - bírom én a pálinkát! Nálam senki sem bírja jobban! A többi néma csend... Aztán jön a fejfájás, a hányinger, a szenvedés és a fogadkozás, hogy én soha többet! Dehogynem... Újra és újra. Szenvedélyesen szeretem ugyanis a pálinkát. S mint minden ilyenről, nem tudok róla lemondani. Nem is akarok.
 

Ezek után ugye nem lep meg senkit, ha elárulom, hogy már jó ideje be van karikázva a naptáramban a pálinkafesztivál napja. Nem mintha elfelejteném... Az idén október 7-10. között lesz, a Várban. Képviseltetik magukat a legnevesebb hazai pálinkafőzdék , emellett a vendég Olaszország lesz. A fesztivál látogatói elsőként tesztelhetik az idei pálinkatermést, kortyolhatnak a mézes különlegességekből és lesz pálinkakoktél is, ami egyre népszerűbb.

Találkozzunk a Várban! Ha utána esetleg nem foglak megismerni, nem azért van, mert bunkó vagyok. Csak tudod, az ufók...
 

Írtam róla korábban, hogy panelfestő pályázatot hirdetett a Főtáv fennállásának 50. évfordulója alkalmából.

Szeptember 20-án lezárult a jelentkezési határidő. A beérkezett pályaművek felkerültek a Főtáv oldalára, ahol lehet szavazni rájuk. Első nekifutásra engem valahogy egyik sem izgatott fel különösebben. Ahogy azt az előző bejegyzésben is szemléltetni próbáltam, külföldön rengeteg olyan épület van, amire nemcsak úgy simán ráfestenek, hogy legyen színes. Olyan munkák készülnek, amik becsapják a szemet, fantáziadúsak, meghökkentenek.

Pál Zsuzsanna Rebeka: Felhők

Első ránézésre ezek a pályaművek nem olyanok.Talán egy-kettőn akadt meg a szemem. Azt hiszem, az a bajom velük, hogy úgy tekintik a házat, mintha festővászon lenne. Nem pedig úgy, mint egy térben álló építményt.

Molnár Zsuzsanna: Pirkadat

Ez persze csak az én privát véleményem. Senkit nem szeretnék befolyásolni. Nézelődjetek, szavazzatok!

http://www.fotav.hu/epuletfestes/szavazas/palyazatok/

Hajléktalanok, szemét, intolerancia, virtualitás - nagyjából ezek a meghatározó témái a 11. ARC Plakátkiállításnak. Hol élsz Te? - hangzott el a szervezők részéről a kérdés májusban. A válaszok... Ahogy a plakátok között nézelődtem, azon gondolkoztam: vajon tényleg csak ennyi?!

Ma reggel beszűkült szemmel bámultam kifelé a Combino ablakán. Szokás szerint a körút üzleteit pásztáztam, benéztem a mellettem elsuhanó autók ablakán, figyeltem az utcán sétálók arcát, csekkoltam a hirdetéseket és még mindig azon gondolkoztam, mit tudnék mondani erre a kérdésre? Hol élek én? Hová tartozom? Milyen közegben mozgok otthonosan? Mi nekem ez a város? Nem tudom, egy plakáttal hogyan lennék képes mindezt kifejezni. Bízom benne, hogy annál többet elmond róla ez a blog. Azt viszont biztosan tudom, hogy az ARC kiállítás nem segített közelebb kerülni a válaszhoz, de amit ennél is jobban hiányoltam: nem kínált fel új nézőpontokat.

Van persze egy-két jó plakát. Mivel magam is szívesen burkolózom virtualitásba, nem véletlen, hogy azok maradtak meg bennem leginkább, amik arról szóltak, hogyan határozza meg mindennapjainkat ez a létforma. A legtöbben humorral közelítettek a témához, de a legjobban az alábbi munka gondolkoztatott el. A facebook-ra ezzel a kommentel is tettem fel: Életem.

Az általam elvárt szintet egyetlen plakát ütötte meg. Táncol a hatásvadászat határán, kicsit zavar, hogy beállított... Szóval, nem is a kép, inkább az ötlet és a szöveg. Az az indulatmentes, cinikus mondat. Beletörődő, halk, de mégis gyomron vág és az arcodba ugrik. Azóta sem megy ki a fejemből. Tökéletesen egybevág azzal, amit már én is régóta készülök megírni ebben a blogban (remélhetőleg előbb-utóbb meg is fogok). "20 Ft-ért semmibe vehetsz"

Azt a néhány jó plakátot megérte megnézni, szeptember 22.-éig még van idő kilátogatni. De az egész kiállítás bennem valahogy nem állt össze. Nem tükröz semmit, csak darabok. Bennem ugyanaz a csalódottság, ami az utóbbi években szinte mindig: biztonsági megoldások, felszínesség, erőltetettség, tehetségtelenség, fantáziátlanság, erőtlenség...

Tényleg olyan nehéz kérdés ez? S ha igen, miért?

Hol élsz Te?